Mindketten változunk, és ehhez megkapjuk a segítséget az Univerzumtól. Mindig pont jó helyen vagyunk, pont jó időben. Ahogy lassan eljön a tavasz, úgy virágzik ki lelkünk is. Mit eddig sötétnek láttunk (tél), most elkezd fényesedni, világosodni, tisztulni (tavasz). A nap is süt, a szívünk is ragyog.

Máshogy látni a világot csodálatos! Sokkal könnyebb és egyszerűbb. Sokkal nyugodtabb és békésebb. Sokkal több értelem van benne és sokkat több mindent tapasztalhatok meg belőle. Mert figyelek rá!

F-en is látom a változást. A legszebb pedig azt látni, ahogyan másokhoz viszonyul. Lágyabb, szelídebb lett, kevesebb az akarat benne, több a törődés, az odafigyelés. Már nem az ítélkezés szemüvegén keresztül nézi a környezetét, hanem belülről, a mélyből, az örök igazság fényével átitatva…. hogy valójában nincs különbség közöttünk, mind egyformák, egyenrangúak vagyunk, csak a félelmeink vannak más és más köntösbe bújtatva. X is fél valamitől, Y is valami mástól… de mindenki egyre vágyik: hogy szeressen és hogy szeretve legyen!

V ezeken az alkalmakon hangszeren is szokott játszani. Ez nagy gyönyörűséggel tölt el mindenkit. Történt, hogy az éneklést követően, “műsoron kívül” elkezdett egy nagyon szép dalt játszani. Ott ült, egyenes háttal, páratlan eleganciával tartva hangszerét. Mozdulatai könnyedek, kecsesek és férfi szívet lángbaborítóan nőiesek voltak. Mindehhez visszafogott mosoly volt orcáján. Nagyon sok helyzetben láttam már, mindig tetszett, mindig szépnek látom. De ez most új volt. Olyan gyönyörűnek láttam, mint még eddig soha, fény vette körül és ez beragyogta azokat kik hallgatták őt.  Melegség öntött el. Egy angyalt láttam! És meggyőződésem, hogy akkor ő angyal volt. Ezekért a pillanatokért érdemes élni.  F

Mint ahogy nem lehet örökké csak beszívni a levegőt. S a bölcs odafigyel és tudatosan éli ezeket az időket, amikor a mai civilizáció azt diktálná, hogy akkor vagy okos-szép-ügyes, ha mindig ragyogsz, ha minden mutató felfelé tör, ha mindig minden csak növekszik – de ez balgaság. Mert valójában nincs különbség a két irány között, az egyiket pozitívnak a másikat meg negatívnak hívjuk – de ugyanaz az Erő.

Forrás: Csillagmag

V

Sok felnõtt szerepet játszik, amikor egy kisgyermekhez beszél.

Bolondos szavakat és hangokat használnak. Ily módon sokszor öntudatlanul, egy szerepbe bújva lenézõen beszélnek a gyerekekkel. Ez nemcsak olyan felnõttekkel fordul elõ, akiknek nincs gyermekük, hanem éppúgy elõfordulhat olyan felnõttel is, akinek van gyermeke.

A felnõttek sokszor nem kezelik a gyermeket egyenlõ félként.

Pedig a tény, hogy átmenetileg többet tudunk és nagyobbak vagyunk, mint a gyerek, még nem jelenti azt, hogy ne lennénk egyenrangúak. Tudom, most sokan furcsán vakargathatják az állukat és kérdezhetik: mirõl is beszélsz?

A felnõttek többsége élete egy pontján szülõ lesz, ami az egyik legegyetemesebb szerep.

A létfontosságú kérdés: képes vagy-e jól betölteni a szülõi funkciót anélkül, hogy azonosulnál a funkcióval; vagyis anélkül, hogy az szereppé válna? A szülõi feladatkör része, hogy gondoskodj a gyerek szükségleteirõl, hogy megakadályozd a veszélybe kerülését, s hogy néha megmondd a gyereknek, hogy mit tegyen, illetve mit ne tegyen.

Ismerek azonban olyanokat, akiknél a szülõi szerep identitássá vált.

Õk az éntudatukat nagyrészt, vagy teljes mértékben abból eredeztetik, hogy szülõk. Ha ez így van, akkor ez a funkció túl hangsúlyos és eltúlzott lesz, és átveszi az irányítást. A gyerek szükségleteinek kielégítése túlzóvá válik és kényeztetésbe csap át; a veszélytõl való megvédés túloltalmazás lesz és akadályozza a gyereket abban a feladatában, hogy felfedezze maga számára a világot, és mindenfélét kipróbáljon. A mit tegyen, és a mit ne tegyen közlése pedig irányítgatássá és basáskodássá válik. A probléma csak fokozódik, amikor ezek a típusú szülõk annyira egybeolvadnak a szerepükkel, hogy még akkor is a “szülõ” szerepben vannak, amikor ez a funkció már szükségtelenné válik.

Vagyis az ilyen szülõk nem tudják letenni az anyaságukat vagy apaságukat,

holott a gyerekük már rég felnõtt. Nem tudják elengedni az igényt, hogy a gyereküknek szüksége legyen rájuk. Jóllehet a felnõtt gyermek már negyvenéves, az ilyen szülõk nem tudnak megszabadulni a gondolattól, hogy “én tudom mi a legjobb neked”. Tehát a szülõi szerepet kényszeresen továbbjátsszák, s így aztán elveszik a felnõtt gyermek és szülõ közötti valódi kapcsolat.

Ismerõsen hangzik?

Ha felismerted most magad vagy valamelyik ismerõsöd szituációját ebben a leírásban, akkor érdemes erre különös figyelmet szentelned, mert a legtöbb esetben lekövetjük azt a szülõi mintát, amit láttunk, és így könnyen elõfordulhat, hogy te sem fogod tudni “letenni” a szülõi szerepet, amikor eljön az idõ.

Érdemes hát már most elõre végiggondolni a gyermekeddel való kapcsolatot ebbõl a szempontból is. Elõre felkészíteni magad. Hiszen gyermekünk növekedésével a köldökzsinór fokozatosan szakad, és az fáj. Ez természetes. Minden nap egy kicsit mások vagyunk. Minden nap változunk.

Forrás: Alkér Orsi (Életrevaló Gyerek Blog)

F

Teljesen lezártam. Dühít, hogy kiadta a kapcsolatunkat másnak, megőrülök tőle. Ez is jelzi, hogy nem vállaltam fel.

Kevés vagyok ehhez, ő sokkal erősebb. De nem passzolunk össze teljesen, és ezt nem érti meg. Ahol nem passzolunk, arra igenis nagy szükség van. Nem csak nekem, neki is. (Csak neki ez már kevésbé fontos talán… ) Lehet, hogy azt hiszi, ezek a dolgok még változhatnak. De a tényeken nem lehet változtatni. És ezt ő nem hajlandó elfogadni.

Tudom, hogy miért nem. Mert minden más, ami nem hiányzik, az megvan. Méghozzá csodálatos! Tudom, én is érzékelem mindezt. Soha nem éreztem még mással ilyet. Nem szívesen engedem el. De barátok csak akkor lehetnénk, ha ő nem akarna engem társnak. De akar. Nagyon akar, ettől nem tud elvonatkoztatni.

Ezért az egész meg kell, hogy szakadjon. Az egészet fel kell áldozni… nem könnyű.

Mindennek megvan az oka. Annak is, hogy találkoztunk az életben. Elindult egy úton. Nagyon jól halad. Végre él. Csak még függ. Egyedül nem akar haladni… bárcsak lenne hozzá ereje!

V

Az elmúlt hét lázas keresése meghozta eredményét, megtalálta leendő új lakását. De nem erről akarok írni, hanem arról, hogy milyen volt végig csinálni vele az elmúlt hetet.

Rengeteg címet találtunk, nagyon sok helyre elmentünk, de nem fáradt, bírta. Néha nehezebben, sokszor könnyebben. Lendülete volt, néha úgy éreztem szinte élvezi, noha sokáig nem jártunk sikerrel. Ami feledhetetlen volt számomra, hogy szinte kivétel nélkül, ahol megfordultunk, kedvesen, barátságosan fogadták. Miért? Mert V személysége olyan, hogy az emberek szeretnek vele beszélni, élvezik mikor körükben van, mert fiatalos bája és mindenki felé nyitott, mosolygós természete magával ragadja az embereket. Csodálatos volt látni, ahogy mindenki őt szerette volna bérlőnek.

Igen, V szeretetre méltó, olyan akinek társaságárára vágynak az emberek. Kedvessége mindenki szívéhez elér. És ehhez néhány együtt töltött perc elég. Ezt látni, megtapasztalni nagyon boldogító érzés. Szerelmes szív ettől csak még hevesebben ver…

Örülök, hogy vele lehettem, hogy ott lehettem.

F